Iskolaszervezet-eredményes iskola

Tanári szerepek és feladatok a reformpedagógia iskoláiban

A reformpedagógia iskoláiról kivétel nélkül elmondható, hogy nagymértékben eltérnek a ma ismert „hagyományos” iskoláktól, és tartalomban, szervezetben, életfelfogásban, valami újat, kreatívat nyújtanak a jelenkornak. A pedagógusszerepre koncentrálva megfigyelhető, hogy a különböző pedagógiát kidolgozók elvetik a hagyományos, mindentudó tanár személyét, akinek tudása megkérdőjelezhetetlen, tekintélye megingathatatlan. A felsorolt példák mindegyikéről elmondható, hogy az itt tanítók tudják: a gyerek egészséges fejlődését a szülővel együtt lehet csak biztosítani. Így a pedagógusok szerepe a szülői együttműködésre is kiterjedt. Felismerték, hogy a szülővel közös céljuk egy egészséges gyerek felnevelése, amiért mind a két fél hajlandó a lehető legtöbbet megtenni. Ennek érdekében rengeteg közös programot szerveznek, amik nem egyenlők a hagyományos iskolákban megtartott szülői értekezletekkel. Fontosnak tartják továbbá, hogy a szülők is ismerjék meg egymást. Így a diákok is közelebb kerülnek egymáshoz, és végső soron nagymértékben megkönnyítik a pedagógus osztálytermi munkáját.

A következőkben a legfontosabb reformpedagógiai iskolák azon elveit sorolom fel, amelyek kifejezetten a tanárszerepre fókuszálnak, és amiket pedagógusként érdemes figyelembe venni, hogy emberséges, hiteles pedagógusokká váljunk.  

Első példám a Montessori-pedagógia, aminek alapelve: „Segíts nekem, hogy önállóan cselekedjek”.  A megalapító, Maria Montessori szerint a nevelés akkor a leghatékonyabb, ha hagyjuk a gyerekeket önállóan cselekedni és fejlődni. A pedagógia egyik legfontosabb alapelve: „erkölcsre, szabadságra, önfejlődésre, önállóságra, önfegyelemre és mély érzelmekre nevel.” (Magyarországi Montessori Egyesület) A fejlődéshez szabadságot és a szükséges eszközöket is biztosítani kell a gyerekeknek, amelyek mindig, mindenki számára elérhetőek kell, hogy legyenek. E szerint a felfogás szerint a gyerekek leghatékonyabban a tapasztalatok megszerzésének lehetőségével fejleszthetők. A rendszerben a pedagógusok helyett a gyerekek jutnak főszerephez: a pedagógusoknak (tanároknak, tanítóknak, óvónőknek) a feladatuk, hogy megmutassák, és elmagyarázzák a gyerekeknek az eszközök használatát, és megtanítsák őket ezek felelősségteljes használatára. A tanár az említett bemutatás után csupán felügyeletet biztosít az osztályban, és a rendet tartja fenn. Montessori az eszközhasználat irányításában két szakaszt különít el egymástól:

·         az első szakasz a bevezetés az eszközhasználatba;

·         a második szakasz az eszközökkel való közös gyakorlat.

Következő példámban, a Waldorf-iskolákban, a tanár szerepe nagyobb jelentőségű, mint az előző példánknál látott iskolatípusban. A Waldorf-tanárok életében rendkívüli jelentősége van az önmegismerésnek, hiszen tudják: ha nem ismerik saját magukat, nem válnak képessé a gyerekek nevelésére: a tanár ugyanis saját személyiségével nevel. Az iskolákban tanító tanároknak elsődleges szempont, hogy „nem az egyes szaktantárgyakban kell szakembernek lennie, hanem a gyerekekben”. A gyerek személyisége az elsődleges, és a tanítás során az ott tanító tanárok ezt tartják szem előtt. Emiatt igazodnak a gyerekek igényeihez: a diákok szöveges értékelésben részesülnek, amit a tanár kisebb gyerekeknél még verses formában ír meg, esetleg meseként, nagyobbaknál már szövegként. Ezzel példázza a pedagógus saját személyiségén keresztül a művészetek iránti érzékenység fontosságát. Tankönyveik nincsenek, a „tananyag” egy nagy epochálisan rendezett füzetbe, a kódexbe kerül. Mindezeken kívül a tanár feladatához tartozik, hogy az osztály tagjainak megismerése után a szülők közreműködésével harmonikus tanulási környezetet biztosítson a rábízott diákok számára. Eszerint az osztálytanító feladata az osztályterem teljes berendezésének megtervezése, és elkészítésének lebonyolítása is. A szülőket rendszeresen, a havonta megrendezett szülői esten tájékoztatja a gyerekek fejlődéséről.

Harmadik példámban a Freinet-pedagógiára térek ki. Megalapítója, Célestin Freinet, hadirokkantként került az osztályterembe, ahol sérült tüdeje miatt a hagyományoktól elszakadva valami olyat kellett kitalálnia, amivel hatékonyan taníthat gyengesége ellenére. Pedagógiájának lényegévé így a tapasztalatok, az életközelség, a természetszeretet, a kreativitás és az önkifejezés vált. Diákjai a tudás nagy részét az osztálytermeken kívül a közös séták és műhelylátogatásokon sajátították el. Ebben a viszonylag szabad rendszerben a pedagógus szerepe nincsen szoros szabályokhoz kötve; feladata, hogy a lehető leghatékonyabb módon vezesse rá diákjait a tudás megszerzésére. Kissné Zsámboki szerint a pedagógus facilitátor (olyan tanár, aki a csoportos folyamatokat vezeti le: az információ szerzésénél nem a tartalmi részben segít, hanem a folyamatot biztosítja):

·         nyitott és humánus;

·         ihlető környezetet teremt a gyerek számára;

·         ösztönzi az alkotó, teremtő munkát;

·         az önkifejezés elősegítése érdekében változatos technikákat biztosít; élmények nyújtásával ébreszti fel a gyermekekben az önkifejezés vágyát;

·         befogadó közeget teremt, ami segíti a megnyilatkozást;

·         ösztönzően kritikus és elismerő magatartással segíti a gyermekek önismeretét;

·         szakmai tudása megfelelő, de nem ő az információt átszármaztató, hanem csupán a gyermek segítőtársa az ismeretek elsajátításában;

·         magas önismerettel rendelkezik, viselkedése hiteles;

·         igyekszik közvetlen, bizalmas hangulatot teremteni.

Ezen felsorolások alapján látható, hogy a módszer sikeressége illetve sikertelensége szinte teljes mértékben a tanár személyén múlik, a szervezés a pedagógusra van bízva. Itt a siker és a kudarc is teljes mértékben a tanár viselkedésének, esetleg kevésbé rátermettségének a következménye.

Negyedik példám megalapítója, Peter Peterson, a Jena-plan kidolgozásakor két fontos célt tűzött ki: az egyik a közösségszervezés, a másik pedig a gyerekek képességeire, vágyaira, kíváncsiságára, aktivitására alapozó személyiségfejlesztés volt.  Fontos volt számára a kudarcok elkerülése: emiatt szüntette meg az évfolyamokat, és alakított ki tanulócsoportokat, valamint a hét minden részére közös beszélgetéseket ütemezett be. Hagyományos órarend nem létezik, helyette a tanárok ritmikus heti rendet alakítanak ki. A frontális tanításon kívül az ismeretblokkokban történő és kiscsoportos tanítási formák zajlanak. A Jena-plan pedagógusai csoportvezetői szerepet töltenek be az oktatásban. A tanár segít az ismeretek megszerzésében, de mégsem a legtöbbünk által ismert központi személyként áll a tábla előtt. A tanár szerepe emiatt első hallásra könnyűnek tűnhet, mert szerepe nem elsődleges, és különös kreativitást sem igényel. A Jena-plan pedagógusainak ezek ellenére sincs egyszerű dolguk, hiszen a gyerekek önművelő folyamataihoz kell alkalmazkodnia, pontosan ismernie kell a gyerekek érdeklődési körét, folyamatosan motiválnia kell őket, hogy az adott munka ne váljon unalmassá. A legnehezebb feladata viszont, megtalálni azt a pontot, amikor a diákot már segítenie kell. Ezek által elmondható, hogy a pedagógus segít a gyerekeknek a világban való eligazodásukban, információk beszerzésében különböző forrásokból, összefüggések meglátásban, hogy a diák a lehető leghatékonyabb módon fejleszthesse ÖNMAGÁT. A szülőket aktívan bevonják az iskolai élet szervezésébe, akik akár egy-egy műhelyfoglalkozást is vezethetnek. Bizonyos időközönként családi délutánokat szerveznek, ahol a szülők, gyerekek, tanárok együtt vehetnek részt bizonyos tevékenységekben.

Ötödik példámban egy alternatív pedagógiai irányzatot mutatok be, a step-by-step programot, ami mindössze 20 éves múltra tekint vissza. Fő célja a gyerekközpontú nevelés által a szociálisan hátrányt szenvedő gyerekek felzárkóztatása. A program küldetése, hogy a „Minden ember egyszeri és megismételhetetlen egyéniség.” elvet érvényre juttassa. A program lényege, hogy a kommunizmus rendszere után a demokráciát igyekszik terjeszteni, arra hivatkozva, hogy ha az ember már gyerekkorban megtapasztalja a demokrácia létezésének előnyeit, felnőttként sokkal hajlandóbb lesz hinni benne és terjeszteni. Alapvetően önálló képességet vár el, de mindemellett az együttműködés képességét is igyekszik fejleszteni. Nagy hangsúlyt fektet a korábban elsajátított információk előhívására. Ebben az új rendszerben a pedagógus (Séra 2007):

·         PARTNER a nevelésben, oktatásban. Tiszteli a gyereket, figyelembe veszi az egyéni különbségeket, növeli a gyerekek önbizalmát, képességeikbe vetett hitét. A szülőkkel folyamatosan tartja a kapcsolatot, egymás munkáját kiegészítve tevékenykednek.

·         TANULÓ is, hiszen folyamatosan fejleszti, továbbképzi magát, amivel az élethosszig tartó tanulás példáját nyújtja.

·         FACILITÁTOR szerepet is betölt, hiszen megszervezi a tanulók sikeres ismeretszerzéséhez szükséges hátteret, és irányítja ebben a diákokat. Mindezek mellett a vezető szerepet is betölti az osztályban tanító pedagógus, tehát felel a gyerekek függetlenségéért, szorgalmukat értékeli.

Bár a központi tanterv alapján haladnak, ezekben az iskolákban nem a hagyományos időbeosztást veszik alapul, hanem a tanár feladata, hogy az osztály igényeitől függően alakítsa ki a napi ritmust. A tanár felel a terem dekorációjáért is, ahol semmi sem öncélú, minden a diákok tanulását, előrehaladását segíti. A program képviselői itt is felismerték, hogy a szülőkkel való együttműködés jelentősen javítja a gyerekek tanuláshoz és iskolához fűződő viszonyát. A szülőkkel való kooperáció megnyilvánul:

·         a szülői értekezletekben (inkább ismerkedés, mint tájékoztatás),

·         kapcsolat-füzetekben (üzenő füzetek),

·         heti beszámolókban (a hét eseményeit tartalmazzák),

·         javaslatdobozokban (névtelen javaslatok a szülőktől és diákoktól is),

·         szülő-találkozókban (a tanár jelenléte nélkül is végbemehet),

·         közös kávézásokban és délutáni szabadidős programokban,

·         ünnepélyekben,

·         egyéni tanácsadásban,

·          a szülők önkéntes munkájában (az iskola ugyanis nemcsak a gyerekeket, hanem a szülőket is egymás segítésére neveli).

Blogbejegyzésemet olvasva felmerülhet az a kérdés, hogy miben segít ez egy leendő tanárnak, aki nem reformpedagógiát képviselő iskolában fog tanítani. A reformpedagógusok illetve e rendszerek megalkotói bebizonyították azt, amit a modern közoktatás egy részében még mindig nem tudnak szem előtt tartani: hogy akkor lesz egy iskola hiteles, ha az ott tanítók a gyerekeket helyezik középpontba, és elvonatkoztatnak a tanárközpontú nézőpontoktól. Így talán érthetőbb, hogy miért esett témaválasztásom a reformpedagógia tanárszerepeinek bemutatására. Szerintem a felsorolt irányzatokat tekintve mindegyik irányzatban megvannak azok a jellemzők, amiket évek múlva tanárokként érdemes figyelembe vennünk azért, hogy nem váljunk unalmas, félelmet keltő, elfásult, érdektelen tanárokká. Olyanokká, akik érdemben nem tudnak együtt dolgozni diákjaikkal a közöttük lévő hatalmas szakadék miatt. Mára szerencsére a közoktatásban is egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a szülői kooperációra, de még mindig nem eleget. A félévente kétszer megtartott szülői értekezletek nem elegek arra, hogy rábírják az olyan a szülőket a közös munkára, akik maguk sem értenek egyet a pedagógussal a gyerek nevelését tekintve. Be kell őket vonnunk a közös munkába, és éreztetni kell velük, hogy az együttműködésük nélkül nem tehetünk semmit gyerekeiért. Meg kell találnunk, fel kell fedeznünk, hogy hogyan növelhetjük hivatásunk hatékonyságát azért, hogy a fenti példákat követve diákjainknak is be tudjuk bizonyítani: a világ rengeteg érdekességgel van tele, amit nekik kell felfedezni! A reformpedagógusok szem előtt tartják a nézetet, amit már órán is olyan sokszor emlegettünk: a tanár gyereket tanít elsősorban, és nem tantárgyat. Ezekben az iskolákban azon dolgoznak, hogy a gyerekek otthon érezhessék magukat, és a tanulás ne egy olyan része legyen az életnek, amire utólag csak félelemmel tud majd az egyén visszagondolni. Szerintem a csoport nagyobb része olyan iskolába járt, ahol tananyag-központú oktatás folyt, a diákok túlterheltek voltak, és az órákon való részvétel is inkább negatív, mint pozitív élmény volt. Hinnünk kell abban, hogy tudunk változtatni, tudunk újat hozni, érdekessé tudjuk tenni óráinkat! Tudunk érte tenni, ha akarunk! AKARUNK?

Források:

·         N. Kollár Katalin- Szabó Éva: Pszichológia pedagógusoknak

·         Bodoni Ágnes: Reformpedagógia