Iskolaszervezet-eredményes iskola: 2015. ápr. 29.

Fókusz plusz: Kezdő tanári szerep

Még sosem volt alkalmam fókuszcsoportos vizsgálatot, beszélgetést tartani, így az interneten tájékozódtam, hogyan zajlik egy ilyen beszélgetés. Azok alapján felkészültem, mint a beszélgetés vezetője, gyűjtöttem magam köré egy kis csapatot és megtettük az első lépést. Belegyezésükkel hangfelvétel készült a beszélgetésről, melyet azóta rengetegszer meghallgattam és egyrészt megállapítottam, hogy kicsit olyan rádiós beszélgetős műsor hangulatú – mikor pedig beszélgettünk, kicsit Jakupcsek Gabriellának éreztem magam a Ridikül című műsorból. Az is járt a fejemben, hogy a témánk – kezdő tanári szerep – ott is megállná a helyét. Másrészt olyan boldogság fogott el utána, hogy csoporttársaimmal ebben a témában beszélgethettem.

Robert Merton (amerikai szociológus) volt, aki először használta kutatásban ezt a módszert: a második világháború idején a háborús propagandafilmek hatását mérte amerikai katonákon. A fókuszcsoportos kutatás olyan kvalitatív kutatási technika, mely egy kisebb csoportban, semleges környezetben, moderátor vezetésével zajló 1-2 órás beszélgetés. Az interjú speciális esete: több ember (a mi esetünkben 3) az alanya, ugyanakkor az egyéni véleményeket, attitűdöket vizsgálja. A beszélgetés fő célja az őszinte válaszok és vélemények meglelése. Úgy gondolom, hogy a beszélgetés alanyai a témában kitettek magukért és valóban őszinte feleleteket adtak.

A vizsgálatom alanya 3 csoport- és/vagy szaktársam volt. A. B. magyar nyelv és irodalom illetve rajz és vizuális kultúra szakpárosításban, N. V. történelem és testnevelés szakpárosításban és K. B. matematika és ének-zene szakpárosításban tanul az Eszterházy Károly Főiskolán.

A beszélgetés folyamán több részre bontva beszélgettünk a kezdő tanárság jelenségéről. Szó esett kompetenciákról, a pályával kapcsolatos nehézségekről, félelmekről és veszélyekről, önismereti útra is elkanyarodtunk, melynek kapcsán beszéltünk a saját közoktatási tapasztalatainkról és természetesen megvitattuk a pedagógus pályát, mint hivatást.

Bevezető kérdésem arra irányult, hogy miért (mióta) szeretnének tanárok lenni, mi/ki ösztönözte őket. Vegyes, ugyanakkor hasonló válaszok születtek: a tantárgyak szeretete, példakép, tanári motiváció, el sem tudnának mást képzelni, pedagógus életpályamodell, szeretnek megtanítani hasznos dolgokat. Általános iskola óta tervezgetik, hogy erre a pályára fognak állni, s csak remélni merem, hogy ahogyan haladnak előre, egyre motiváltabbak lesznek ilyen téren (is).

Mindenki tudja, ki az a tanár, mi a feladata .. stb., de valószínűleg ahány embert megkérnénk, definiálja a tanár fogalmát, annyiféle definíciót kapnánk válaszul. A beszélgetés során felolvastam egy német publicista tanár-definícióját: „Valószínűleg kevés szakma létezik, amellyel szemben a társadalom olyan ellentmondásos követelményeket támaszt, mint a tanároké. Röviden: a tanárnak az a feladata, hogy az élsportolók és mozgáskorlátozottak vándorcsapatát ködben, úttalan utakon észak-dél irányban vezesse úgy, hogy mindenki a legjobb hangulatban, s lehetőleg egyszerre érkezzen meg három különböző célba.” Ez egy humoros hangvételű megfogalmazás, de egyetértettünk abban, hogy szépen szemlélteti a pályának a feladatait. Az idézet alapján azt kérdeztem az alanyoktól, mit csinál egy tanár, ha nem tanít. Némi megfontolás után jöttek a válaszok, miszerint feladat a nevelés, példamutatás, segítségnyújtás. Egyetértettünk abban, hogy jó az, ha ezt a diák egy tanórán belül megtapasztalja a tanítás mellett, de még jobb, ha végig kíséri az adott intézményben eltöltött idejét (4-6-8 év).

A legtöbb uniós ország meghatározta azokat a kompetenciákat, amelyek szükségesek a pedagógusállások betöltéséhez és szakmai előmenetelhez. Ezek a következők: pedagógiai ismeretek, interperszonális és szakmai készségek. Feltétel az is, hogy képesek legyenek csoportban, kollégáikkal együttműködve dolgozni. Elmondásuk szerint ezek a kompetenciák különböző továbbképzésekkel, mások véleményének elfogadásával fejleszthetők és ezt a listát az IKT kompetenciával mindenképp bővítenék, mert úgy gondolják, a mai világban ez nagyon fontos szerepet játszik. Emellett fontosnak tartják, hogy szeresse egy tanár a diákjait és képes legyen a problémáik megértésére, a tanulók megismerésére. Nagyon tetszett az a kifejezés, melyet A. B. használt: fontos, hogy a tanár „megtalálja a diáknak a nyomógombját”, hogy ennek megfelelően oktassa, nevelje a diákot.

A kezdő tanárok egyik problémája, hogy elméleti tudásukat nem tudják adekvátan alkalmazni. Van, aki szerint ez nem baj, mert tapasztalat szükséges hozzá. Van, aki szerint az 1 éves gyakorlat sokat fog ebben segíteni vagy épp a mentortanár lesz ez a segítség.

Előzetesen jó pár szaktársamat megkérdeztem, nekik milyen félelmeik vannak a kezdéssel kapcsolatban. A top 3 válasz a fegyelem megtartása, a hatékonyság, időkeret/megfelelés. Ezeket, szinte mindenki említette, ugyanakkor annyira változatos válaszokat adtak, hogy megfogalmazódott bennem, hogyan vélekednek a kezdő tanárokról és innen már egyenes út vezetett a fókuszcsoport megalkotásáig, s hogy ekképpen dolgozzam fel a témát. Természetesen az alanyaimat sem hagyhattam ki ebből a körből. Említették a fegyelmezést, az órára való felkészülést és időkeretet, hogy egyszerre foglalkozni a különböző képességű gyerekekkel is kihívás, illetve, hogy a diák egyből „kiszúrja” a kezdő tanárt és megpróbálja kikezdeni. Erre reflektálva és előzetes felkészülésem alapján rákérdeztem, félnek-e, hogy a tanulók gúnynevekkel illessék őket. Kívánom minden jelenlegi pedagógusnak és annak készülőnek, hogy úgy gondolkodjon, mint az én csoportom: ez felfogható csínytevésnek, melyet évek múltán meg lehet mosolyogni és gondoljon bele abba, hogy ők aggattak-e „becenevet” saját tanáraiknak.

A tanár-diák viszonyban meg kell találni a lehető legkisebb személyes távolságot. Ez a csoport szerint alapvetően a tanulók megismerésén, megfigyelésén alapszik. Ez a diák oldala – tanári szemmel. Arra kértem őket, hogy vonatkoztassanak el ettől az iránytól és mondják el, hogyan kell viselkednie egy tanárnak ebben a viszonyban: miből kell leadnia és mire tud építkezni. Egyöntetűen azt mondták, hogy kezdeményezőnek kell lennie és jeleket küldenie a tanulók felé. Mivel szerintem egy, illetve két fontos tényezőt nem mondtak, így tovább feszegettem a témát és szóba hoztam a hierarchiabeli különbségeket, mire szintén egyöntetűen válaszoltak: ne hangoztassuk, az oktatási folyamatban partnerként tekintsünk a diákra. A beszélgetés során nem hangzott el, ugyanakkor én úgy gondolom, hogy egy nagyon fontos tényező a tanár-diák kapcsolatban, hogy a tanárnak egyetlen fegyvere van, melyet jól kell tudni alkalmazni és az a saját személyisége.

Czuczor László cikkének egy részletét olvastam, majd vártam, miként reagálnak. „A mi szemünkben, mondotta egyik tanítványom, a tanár szinte azonos azzal a tantárggyal, amit tanít. Mi nem kémiát vagy latint tanulunk, de a kémiatanárnak vagy latintanárnak. […] Az iskolában számunkra nem tantárgyak vannak, amiket tanulni kell, de tanárok, akiknek tanulni kell. Végeredményben tehát az, hogy mennyire jut el egy tanár diákjaihoz, azt jelenti, mennyire jut el a diákhoz az illető tárgy.” A részletet azért hoztam, mert éreztem benne némi igazságot, méghozzá azt, hogy a tanár személyisége úgymond rejtett motiváció a tanulók számára. Meglepődtem, mikor bennük ez másként csapódott le. Azt hallották ki a cikkből, hogy a tanulónak kötelessége tanulni (ami egyébként igaz), de úgy gondolták, hagyni kell a tárgyterületeken lefedetlen részeket, hogy érdeklődését ne veszítse el és ne csak a kötelező dolgokra koncentráljon, megmaradjon a motiváció. Ezzel aztán egyet is tudtam érteni, bár a cikkből a „rejtett motiváció” még mindig ott van bennem.

Egy másik Czuczoros cikkrészletet is a csoport elé tártam: „De nézi-e a színész hallgatói arcát? Csak a megoldandó problémát látja, a megjátszandó szerepet, akárcsak én az anyagot, amelyet tanítok s a módszert, amellyel hozzá akarom azt idomítani diákjaim képességéhez.” Majd érdeklődtem, hogyan működik ez a kezdőknél. S megállapodunk abban, a pályakezdők önzőek és csak magukra figyelnek… J A viccet félretéve, tényleg!

A kezdő tanár azért figyel magára, mert teljesíteni akarja a saját tervét, az óravázlatot, minden helyzetet jól akar lereagálni, azaz elvárásai vannak magával szemben. Megmosolyogtam, mikor elmondták az alanyaim, milyen részről érkezik még elvárás a tanárok felé (szülők, iskolavezetőség, kollégák, diákok, társadalom), mert a saját elvárásainknak is nehéz megfelelni, nem még másokénak, bár sokszor a mi elvárásaink elég utópisztikusak.

Mi van akkor, ha a tanár nem képes megfelelni az elvárásoknak? Kétféle lehetőség merült fel. Az egyik, hogy önmagát, az órát, a módszereket, mindent elkezd kielemezni a pedagógus, avagy, a másik, hogy annyira elkeseredik, hogy a pálya elhagyására adja a fejét. Hozzátettem, hogy talán az első lépés az, hogy a tanár elkezd hárítani: „De a gyerekek…”. Ekkor elmondták – amivel én is egyetértek, hogy természetes ez a reakció, de ha huzamosabb ideig próbál hárítani a pályakezdő, akkor rá kell eszmélnie, valami nem működik.

A pedagógiai gyakorlatban sok váratlan helyzet előtt állhat a pályakezdő tanár, amelyben önállóan és gyorsan kell döntést hoznia. Ilyen esetekre nincs kész recept. Szakemberek azt mondják, a pályára lépéskor a kezdő legyen tisztában a pálya elvárásaival és saját erőivel, eszköztárával, amelyek a sikeres elvégzéshez rendelkezésére állnak. A pálya elvárásai adottak. A saját eszköztárunk remélhetően még bővülőben van. Ezek után egyértelműen a saját erősségeikre, gyengeségeikre kérdeztem. Elmondásuk szerint tisztában vannak önmagukkal és tudják, mely területeken kell erősödniük, kívánom, hogy így legyen még a hátralevő képzési időben!

Említés szintjén írok a „szilárd elvárás rendszerről”, melyet egyikünk sem lát szükségesnek, de mindenképp fontosnak véljük, hogy olyan alapszabályok, mint „Egyszerre egy ember beszél.”, nem ártanak. Megbeszéltük, hogy új és új osztályoknál hasznos lehet megkérdezni, mi érdekli őket a tárgyon belül, mert ezek jó kiindulópontok (amennyiben megvalósíthatók), sőt érdeklődést mutat a tanár részéről a diák felé.

Falus Iván gondolatát olvastam, aki tanárnak tanul, már rendelkezik egy adott tanárképpel. Megfogalmazták, hogy ez nem feltétlenül rossz, mert mindez az alapján alakult ki, hogy milyen tanár nem akarok lenni semmi esetre és milyen követendő példák állnak előttem. „Ha a tanárjelöltek képzésbe való belépésekor már meglévő gondolkodásához nem illeszthető az ott tanult elmélet, úgy az nem lesz tartós a hallgató gondolkodásában.” (Falus Iván) Megtárgyaltuk, hogy ha mindenképp a már meglévő sémába akarja beilleszteni a megtanulandóakat, az nem fog működni, viszont minden lehetőséget ki kell próbálni, hogy tudjuk, melyik csoporthoz adott időben melyik módszer válik be, s persze igazodni mindig a csoporthoz.

Írásom elején említettem, hogy a csoportom minden tagja régóta szeretne tanári pályára lépni. Hivatásként tekintenek a tanári pályára, így hát megkérdeztem, mitől több/más ez, mint egy munkahely, ahol 8-16 óráig dolgoznak. A munkaidő-szabadidő határa gyakran elmosódik, ez egy életérzés, a gyerekekkel való munka felelőssége, sokszínű készségekre van szükség.

Czuczor cikke meghatározó volt számomra a felkészülésben, így többször hoztam onnan példát. Most afelől érdeklődtem a fókuszcsoportomban, hogy tudják-e mi a mai világ elvárása a friss felnőttekkel szemben és mondjanak olyan példát, amit ők szeretnének mutatni a leendő diákjaiknak. Kultúra közvetítése, saját cél kitűzése, érdeklődés megerősítése a diákban. Ezeket szeretnék mutatni alanyaim leendő tanítványaiknak.

Átbeszéltük a Szivák Judit írása alapján felmerülő ellentétes tevékenységeket a tapasztalt és kezdő tanár kapcsán. Ezt az írást táblázatos formában a bejegyzés végén meg lehet tekinteni. Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy mennyire fontos (kezdő és nem kezdő tanárnak is) az éppen tanult tudásanyag összekapcsolása más területekkel.

„Első négy év: túlélés és felfedezés.” (Huberman, Groundauer, Marti) Felfedezni: a módszereket, saját magunkat még inkább. Túlélni: a kezdeti nehézségeket, az első négy évet…

Az egész beszélgetés alapján egyetlen reménységem van: minden szaktársam az EKF-en és az egész országban legyen annyira elhivatott, mint azok a csoporttársaim, akikkel a beszélgetés készült. S a bejegyzésem végén adnék egy kis útravalót az olvasónak:

„Itt is lehet nagyot végezni, vágyat kielégíteni, lelket megnyugtatni. Minden csak attól függ, hogyan nézünk feladatunkra és hogyan nyúlunk munkánkhoz.”